Electrolux: Ezt nem mossák tisztára

A Hetek című lap megkeresésére közölte az Electrolux: a jövőben nem szponzorálja Lakatos Márk nemrégiben indult online műsorát. A döntés túlmutat önmagán, és, gyaníthatóan egyre többször fogunk értesülni a partnerségi kapcsolatok hasonló megszűnéséről.

A ügyben egyébként nem a műsorgazda, Lakatos volt a hunyó, bár műsorvezetőként nyilván az ő felelőssége is megkérdőjelezhetetlen. Ráadásul nyilván nem is élő műsorról van szó, tehát érthetetlen, miért engedték “adásba” a botrányos jelenetet. A balhét, mint az most már köztudott, Wahorn András egykori kiváló alternatív zenész, képzőművész, és – legalábbis múlt hétig – médiajelenség szereplése váltotta ki. A leggyomorforgatóbb szexuális abúzust próbálta meg bagatellizálni, vagy relativizálni, ami már az adásban kiverte a biztosítékot. Az ezt követő enervált magyarázkodás sem sokat mentett a menthetetlenen.

De az ostor, szponzor képében Lakatos Márkon csattant. Azt nyilván nem gondolja senki, hogy a svéd konyhatechnológiai márka a legtávolabbról is osztozna az elhangzottak miatti felelősségben. A szponzoráció ugyanakkor – többnyire – önkéntes dolog, és jellegéből adódóan célközpontú és értékfókuszú. Magyarán: egy márka nem áll oda, ahol rá is fröccsenhet a sár.

Volt rá példa

Ez a megközelítés Magyarországon sem ismeretlen, ha nem is annyira bevett, mint Nyugaton. Nálunk az egyik legismertebb szponzor kiszállás a Telekom kontra Kovács Ákos ügy volt. Sokak mellett én is foglalkoztam vele annak idején.

Még korábbról felidézve, igazi “szponzorgyilkos” akciót kezdeményezett 24 civil szervezett egy Bayer Zsolt szösszenet után, hogy a meglévő hirdetők ne rendeljenek több felületet a Bayert foglalkoztató Magyar Hírlaptól. Nem mellesleg: gyakorlatilag sikertelenül.

Ekkor ezt még nem hívtuk cancel culture-nek, most viszont már gazdagabb vagyunk ezzel a fogalommal is. (Plankó Gergő megfogalmazása szerint a cancel culture Magyarországon az átlagos hétköznap.) Ilyenkor valaki ellehetetlenítése érdekében nem az illetőhöz, és nem is feltétlenül valami etikai bizottsághoz fordulnak a tiltakozók. Oda ütnek, ahol a legjobban fáj. Ez leggyakrabban a szponzor, akit csiki-csuki helyzetbe hoznak egy-egy ilyen nyilvános megkereséssel. Vagy a munkaadóhoz, vagy az üzleti partnerekhez, akik így nyílt állásfoglalásra készülnek egy olyan ügyben, amit a hátuk közepére kívánnak és a legtávolabbról sincs közük az egészhez. De belerángatni, összemosni, összesározódni inkább nem hagyják magukat. Annyira nem fontos egy műsor-, vagy koncertszponzorálás.